Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tanulás

2007.12.18
Történelem: AZ ÓKORI GÖRÖGORSZÁG Athén és Spárta eltérő gazdasági–társadalmi berendezkedésének összehasonlítása (tételvázlat) (Archaikus kor: Kr.e. VIII–VI. sz.) SPÁRTA (Lakoniában) - Hódító dórok közössége, 5 falu, 6–9000 család a lakosság 10%-a; - Az alávetett meghódítottak (helóták) állami rabszolgák, a lakosság 90 %-a; - Katonáskodás, egyszerűség, egyenlőség jelszava; - Vaspénz, elzárkózás, határellenőrzés; - Évente újrasorsolt állami földek (kléroszok) a rajtuk élő helótacsaládokkal együtt; - Szigorú spártai nevelés az uralom megtartása érdekében (a hódítók csak katonáskodnak); Taigetosz hegyéről letaszítják a gyenge, életképtelen csecsemőket; az életképesek 7 éves kortól katonai táborokban élnek, lopáskényszer, büntetés, próbák, 30 éves korig; - Avatáshoz a helótaölés (krüpteia) kötelezettsége - Az állam élén két király áll (családjuk férfitagjai körében öröklődő méltóság); Lükurgosz, legendás törvényhozójuk korlátozta a királyok hatalmát; békében bírói, főpapi, közigazgatási teendők, háborúban hadseregvezetés; - A törvények kidolgozása, előkészítése a Vének Tanácsa (geruszia) feladata és joga: tagjai 60. életévüket betöltött teljes jogú spártai férfiak (28 fő), + a két király; - Népgyűlés (apella) havonta, igen–nem szavazattal döntött a geruszia javaslatairól (háború, béke, helóták ügyei); tagjai 30. életévüket betöltött teljes jogú spártai férfiak. - A hatalom ellenőrzésére ephorátus, 5 felügyelő (ephoroszok); - A Spárta környéki hegyekben élő iparral, kereskedelemmel foglalkozó szabadok az ún. körüllakóknak (perioikoszok) nem voltak politikai jogaik; - Nők: fegyverforgatás, politikai jogok nélkül. ATHÉN (Attikában)… ion törzsekből - Bomló nemzetségi társadalom, vagyoni tagozódás, nagybirtokos arisztokrácia kialakulása (aristoi); - Kevesek uralma (oligarchia) (erő, hatalom = kratia); - Eladósodó kisparasztok – adósrabszolgaság, illetve kiszoruló földnélküliek: piac- és földkeresés, görög gyarmatosításnak nevezett vándormozgalmak, gyarmatok és anyavárosaik (metropolisok) együttműködése; - Az oligarchia luxusigénye fellendíti az ipart, kereskedelmet, ez a gazdasági életben súlyponteltolódáshoz vezet (a mezőgazdaságról az iparra); - Politikában ez gyengíti a nagybirtokos aristoi vezető szerepét; hadszervezetben megjelennek a nehézfegyverzetű gyalogosok (hopliták) a vagyonosabb köznépből; - Kezdetben kizárólag aristoi irányítás az állam élén, 9 arkhón 1–1 évre választva (gazdaság, vallás, katonai, kulturális kérdések), majd hivataluk lejártával a törvényelőkészítő testület, az areiospagos (Árész dombján ülésező testület) tagjai; - Az iparral, kereskedelemmel, földműveléssel, hajózással foglalkozó közrendűek (demoi) erősödése, gazdagodása, fellépésük az aristoi egyeduralma ellen; - Kr. 621-ben kikényszerítik Drakon arkhontól a szokásjog írásba foglalását. Szigorú törvények. Ingatlanvagyon alapján 4 osztály – ennek megfelelő politikai jogosultság; - Kr.e. 594-ben Szolón arkhón törvényei (a 7 görög bölcs egyike) 1. Az adósrabszolgaság eltörlése (terhek egyike), terhek lerázása (szeiszakteia), földek visszaadása, külföldre eladott adósrabszolgák visszavásárlása állami költségen; 2. Timokratikus (vagyonelvű) alkotmány, az éves jövedelem alapján osztályokba sorolt polgárok: - pentakosziomedimnoi (500 mérősök) – lehettek arkhónok és kincstárnokok is; - hippeisz (300–500 mérősök,) – lovagok; - zeugitai (200–300 mérősök, ökörfogatosok) – hopliták; - thészek (200 mérő alatt) birtok nélküli osztály, béresek, napszámosok; csak népgyűléseken, esküdtbíróságokon lehetett szavuk; (1 mérő = 1 drachma = 4,6 gramm ezüst) 3. A közügyekkel törődés állami kötelesség, a polgároknak – polgárjog elvesztésének terhe mellett – kötelező volt állást foglalniuk a város közügyeiben; 4. Családjogi törvények az erkölcsök helyreállítására (házasságtörők megbüntetése, a férj kötelességeinek előírása, a hozomány megtiltása). Az aristoi meggyengülésével, a demoi megerősödésével egyensúlyi helyzet kialakulása, ezt kihasználva Szolón rokona, Peiszisztrátosz a démosz támogatásával katonai erővel bevezeti a zsarnokuralmat (türannisz), élén a zsarnokkal (türannosz) Kr.e. 561. a „Jóságos zsarnok” rendszere: földosztás, közmunkák, de a nép kizárása (demosz) a szélesebb politikai joggyakorlásból. - A démosz további erősödésével szükségtelenné válik a türannisz; belháborúk, Peiszisztratosz fiát, Hippiászt elűzik Kr.e. 510. - A Kr.e. 508-ban arkhónná választott Kleiszthenész reformjai: vérségi és vagyoni előjogok megszüntetése, az athéni polgárok joggyakorlása területi hovatartozás alapján: 10 körzet (phüle), 50–50 sorsolt képviselővel (a phülén belül 3 területi egység (trittüsz)), város, belső területek, tengerpart (ezeken belül községek). Egy-egy phüle 50 fős testülete alkotja a prütaneia-t, mely saját térsége ügyeit naponta tárgyalja egy-egy naponta változó –maguk közül választott – elnök (prütanisz) vezetésével, míg mandátumuk le nem jár (36 napig). - A 10 phüle képviselőinek együttese az Ötszázak Tanácsa (bulé). - Minden állampolgár egyenlő jogokat élvez (törvény előtti egyenlőség = iszonomia). - A trittüszök sorsolási rendje eleve 2/3-os többséget biztosított a demoi-nak, ezzel létrejött a demoi-kratia (demokrácia). - Legfőbb államhatalom a Népgyűlés (ekklészia) kezében; tagja minden teljes jogú (tulajdonnal, földdel rendelkező, 20 éven felüli) férfi. Ülésezés 8–10 naponként (törvények, háború és béke, állami tisztségek betöltése stb. ügyekben), szabad a felszólalás, javaslattevés; zsarnokhajlamról cserépszavazás (osztrakizmosz), s ha 6.000 felett van a cserepek száma, a legtöbb által megjelölt személyt 10 évre száműzik becsület – ill. vagyonvesztés nélkül. - Az igazságszolgáltatás a népbíróságok (10 bizottság 500 bíróval) ill. az esküdtszékek dolga (héliaia), 6.000 fővel, sorsolással, 12 fős testületekben. - A hadügyeket irányító 10 hadvezért (sztratégosz) és a pénzügyek irányítóit (tamiász) választották. A hadseregben az arkhón polemarkhosz alá rendelt 10 sztratégosz vezette a phülé-ezredet. - Ítéleteknél a méregpohár (bürökital) bevezetése halálos ítéleteknél; szabadok esetében megszüntették a kínvallatást. Athén leghíresebb arkhón polemarkhosza Periklész volt (Kr.e. 493–429), akit 15 alkalommal választottak újra. A perzsák legyőzése után megteremtett anyagi biztonságot kihasználva a közügyek, politikai tevékenység, kultúra gyakorlásához állami támogatást nyújtott (napidíj: 2–3 obolos), a gazdagokra ugyanakkor vagyonuk arányában kirótt adakozási kötelezettségeket írtak elő (leiturgia), mely békeidőben színházi előadások, sportversenyek támogatására, háborúban hadihajó felszerelésére vonatkoztak. - Attikában idegen szabadok, kézművesek, kereskedők is tevékenykedhettek, politikai jogok nélkül (metoikoszok). - A nők nem élveztek politikai jogokat, a háztartásra korlátozódott szerepük, sportversenyeken sem vehettek részt. - Rabszolgatartás: előbb háztartási (patriarchális), majd klasszikus rabszolgatartás; rabszolgatartó középüzemek: ergasztérionok működtetése. Rabszolgák a bányákban, utakon, földeken – tulajdonnak, értéknek számítanak. Korbács és megbélyegzés jár a szökési kísérletért, de életére vigyáznak. Elv: 3 rész munka, 2 rész fenyítés, 1 rész élelem… Ennyi elég is volt most Nyelvtan következik: Azonosalakúság, többértelműség és rokonértelműség a szavakban Hangalak és jelentés Minden szónak van hangalakja és jelentése. Előfordul, hogy egy hangalakhoz csak egy jelentés járul, H-J, ezek az egyjelentésű szavak. Nem sok ilyen szavunk van, mert a nyelvet beszélők ösztönösen és tudatosan is megtöbbszörözik a jelentéseket. Egy jelentésűek a bonyolultabb szerkezetű összetett szavak, szakszavak, kifejezések és néhány toldalék: pl. kaucsuktej, ablakpárkány, -é birtokjel, -hat/-het (igeképző). Ha két szónak a hangalakja azonos, de jelentésük teljesen más, és a jelentések között nincs semmiféle összefüggés, akkor azonosalakúságról (görög kifejezéssel homonímiáról) van szó. Az ilyen szavak az azonos alakú szavak (homonímák). H (hangalak) – J1, J2, J3… Az azonos alakú szavak jelentései között nincs összefüggés. Véletlen egybeesés van tehát pl. a terem, a vár és az ég igei és főnévi jelentései között. Az ár szónak pedig négy teljesen különböző jelentése van (1. valaminek a pénzben kifejezett étéke; 2. áramló v. hullámzó víztömeg; 3. bőr lyukasztására szolgáló szerszám; 4. száz négyzetméternek megfelelő területmérték). Azonosalakúság előfordulhat toldalékmorfémák között is: pl. az -at/-et képző lehet: műveltető igeképző: húzat, veret, kenet, rakat stb. főnévképző: huzat (párnahuzat), kenet stb. A -t lehet a tárgy ragja és a múlt idő jele (pl. hajót, ment). Sokszor nyelvtani formák okoznak azonosalakúságot. Pl. török (1. valaki, aki a török néphez tartozik; 2. törekvésem valamilyen irányba; 3. valamit apróbb darabokra török) stb. Azonos alakú formák létrejöhetnek szószerkezetek szintjén is: pl. az apa szeretete: J1: az apát szeretik, J2: az apa szeret valakit. Mondatszinten is előfordulnak hasonló, csak szövegkörnyezetből megfejthető jelentéseltérések: pl. Az oroszlán simogatása veszélyes (J1, J2). A viccek, találós kérdések nyelvi humora sokszor fakad az azonos hangalak mögött megbúvó többféle jelentésből: pl. Miért nyúl a nyúl? Többjelentésű szavak Az olyan szavak, amelyeknek egy hangsora van, de ehhez több összefüggő, egymásból levezethető jelentés kapcsolódik. A többértelműség tudományos (görög) elnevezése: poliszémia. A többjelentésű szavaknak van egy eredeti, első jelentésük. Később kialakul a szó második (harmadik, negyedik stb.) jelentése. A nyelvtudat, a beszélők az alapjelentést egyre több hasonló vagy az eredetivel kapcsolatba hozható dologra viszik át. Ábrázolva: H–J1 –J2, –J3 stb. A többértelmű szavak nemcsak főnevek, hanem igék és melléknevek is lehetnek: pl. keres (elvesztett tárgyat, pénzt munkával stb.) Toldalékmorfémák is lehetnek többértelműek: pl. az -s képzőnek sok jelentésárnyalata van, pl. becéző (Juli-s), gyűjtőneves (nád-as), foglalkozásnevet létrehozó (órá-s) stb. Szövegkörnyezetből kiragadott mondatoknak gyakran sok jelentése lehet: pl. Orosz órád volt? (nyelvtanulással kapcsolat, időmérő eszközzel való kapcsolat, nyelvtanítás lehetősége). Hasonló alakú szavak: Eltérő jelentésű, de hasonló alakú szavakat gyakran összekevernek egymással. Ezek a hasonló alakú szópárok. A hasonló hangzás miatt sokan nem érzik a különbséget közöttük. Ilyenek pl.: helység–helyiség, egyelőre–egyenlőre, fáradság–fáradtság, válság–váltság, gondtalan–gondatlan, szível–szívlel. Mivel e szavak csak hasonló alakúak, de eltérő jelenésűek, nem szabad őket felcserélni. Rokon értelmű szavak (szinonímák): hangalakjuk különböző, jelentésük azonban nagyon hasonló, néha árnyalatok, fokozatok kifejezésére alkalmas: pl. megy, szalad, siet, rohan, igyekszik, iparkodik, vánszorog, cammog, halad, törtet stb. Fajtái ábrában: H1, H2, H3 – ugyanazon J, vagy H1–J, H2–J, H3–J. Az azonos értelmű szavak, vagyis az érzelmi, hangulati, stilisztikai szinonímák (a valóságnak ugyanarra a mozzanatára vonatkoznak) de ritkán cserélhetők fel egymással adott szövegkörnyezetben. Pl. kukorica – tengeri – törökbúza; burgonya – krumpli; autó – gépkocsi – járgány; kerékpár – bicikli; hajnal – kikelet; kutya – eb. Értelmi szinonímák a jelentések egy lényeges mozzanatban megegyeznek ugyan, ám mindig van közöttük valamilyen fontos (fokozati, szemléleti, érzelmi, hangulati) különbség, s ezért csak tágabb értelmű rokonértelműségről beszélhetünk esetükben (fut – rohan stb., énekel – kornyikál – dalol, azonnal – mielőbb – haladéktalanul stb.) Rokonértelműség van a toldalékmorfémák között is. A cselekvés eredményét „jelenti” három képzőnk is: -at/-et (épület), -mány/-mény (költemény), -vány/-vény (kiáltvány, kötelezvény). A szavak között bizonyos dolgokra, jelenségekre igen gazdag szinonímakészletet alkotnak a beszélők (egy közösség történelmére, életmódjára jellemző szinonímakészlete adott témakörökben, pl. az araboknál a homok fajtáira, magyaroknál a lótartással kapcsolatban és tengeri népeknél a víz, hullám fajtáira vagy az időjárásra). Az ifjúsági nyelvben a fiú-ra és a lány-ra, a szellemileg elmaradottakra nagyon gazdag szókészlet vonatkozik. Az iskolások az iskolával, tanulással kapcsolatban legalább annyira találékonyak… A mondatformájú szólások között is sok rokon értelműt találunk. pl. a felesleges munkavégzésre: Tengerbe hord vizet, Hegyre visz földet. A rokon értelmű szavak tára a Magyar Szinonímaszótár. Főleg azok használják, akik írásbeli szövegeiket szeretnék szabatosabbá, stílusosabbá tenni úgy is, hogy elkerülik a fölösleges ismétlést. Fontos lehet ez idegen szövegek szépirodalmi igényű fordításánál is. A többjelentésű szavak egyes jelentései között megkülönböztetünk alap- és mellékjelentést, állandó és alkalmi jelentést. Az alapjelentés a kiinduló jelentés, amelyre fokozatosan ráépülnek a mellékjelentések pl. elalszik: alapjelentés (álomba szenderül), mellékjelentés (hirtelen, vmilyen oknál fogva elalszik, kialszik valami), mellékjelentés (lekerül a napirendről, nem beszélnek vmiről többet stb.) Irodalom Arany jános: Arany János (1817–1882) 1817. március 2-án született Nagyszalontán. 1.) 1817–1836: ifjúkor ’33 novemberéig otthon nevelkedik, majd a debreceni kollégium főiskolai tagozatán tanul. 1834-ben megszakítja tanulmányait; egy évig Kisújszálláson segédtanító. 1836: színész Debrecenben, majd vándorszínész. 2.) Szalontai évek 1836 augusztusában meghal édesanyja, Megyeri Sára 64 éves korában. Édesapja pedig megvakul. Aranyt egész életében furdalja az önvád a színészet miatt, és hogy magára hagyta idős szüleit. 1836 ősze: tanító. 1839: városi írnok. 1840: másodjegyző; feleségül veszi Ercsey Juliannát. 1841: megszületik Juliska lánya. 1842: Szilágyi István, barátja és kollégiumi társa hatására görög klasszikusokat olvas és megtanul angolul. 1844: meghal apja, Arany György, 87 éves korában. 1846: az Elveszett alkotmány elnyeri a Kisfaludy Társaság komikus eposz pályázatát. 1847: a Toldi nyeri el a Kisfaludy Társaság pályázatát. Barátság Petőfivel – 1847. június 1–10: Petőfi Aranynál Nagyszalontán; 1847. október vége, november eleje: Petőfi feleségével Nagyszalontán; 1848. május: Petőfi vendége Pesten; 1848. december: meglátogatja Petőfi Debrecenben. 3.) Forradalom és szabadságharc 1848. június: ‘A nép barátja’ című újság szerkesztője. 1848. július: megbukik a szalontai követválasztáson. 1848. november: nemzetőr Aradon. 1849. május: belügyminiszteri fogalmazó Debrecenben és Pesten. 1849. augusztus: Szalonta környékén bujdosik az oroszok elől. 4.) Nagykőrösi korszak (1851–60) 1851: tanári állás a nagykőrösi református kollégiumban. 1859: akadémiai székfoglaló ‘Zrínyi és Tasso’ című tanulmányával. 5.) Pesti évek (1860–82) 1860: a Kisfaludy Társaság igazgatója; beindítja a ‘Szépirodalmi Figyelő’ című lapot. 1862: ‘Koszorú’ címmel átszervezi. 1865: akadémiai titkár; december 28-án meghal Juliska lánya – 10 év hallgatás költői pályáján. 1870: az Akadémia főtitkára. 1877: elfogadják lemondását; Őszikék versciklus. 1882. október 22-én hal meg. A tanulmányíró: Zrínyi és Tasso Naiv eposzunk Bánk bán tanulmányok Valami az asszonáncról (=nem tiszta rím, csak a magánhangzók egyeznek meg) A fordító: Arisztophanész összes komédiája Shakespeare: Hamlet; Szentivánéji álom; János király Goethe, Schiller balladák Skót népballadák Gogol: Köpönyeg (németből) – innen vette álneveit: Akakijevics Akakij, Akárkijevics Akárki (A. A.) A nyelvművelő és nyelvész: A köztudat szerint amit Arany nem tudott a magyar nyelvről, azt nem érdemes tudni. A balladaköltő: Ballada: kisepikai műfaj, melyben lírai és drámai elemek is vannak. Az európai költészettörténetben már a XIV. században jelen van. Fénykorát a XVIII. század második felétől éli a folklórkultusz hatására (Percy püspök skót népballada gyűjteménye; Armin és Brentano: A fiú csodakürtje című német gyűjtemény). Típusai: a.) A szerkezet és történetmondás alapján: – románcos: latin nyelvterületen alakult ki, erős líraisággal átszőtt, többnyire egyenes vonalú cselekményvezetés – skót–székely típusú: tragikus eseményt dolgoz fel, kihagyásos szerkesztés, párbeszédes forma, térbeli és időbeli síkváltás b.) Esztétikai minőség szerint: tragikus- és vígballada c.) Szerzőiség szerint: – népballada – műballada A balladai homály és sűrítés feltehetőleg a népballadából ered, mely közismert történetet dolgoz fel, így a cselekmény minden fordulatára nem kellett kitérni. A népballadák gyakran vándormotívumokra épülnek: az emberáldozatot követelő épület, a megesett lány, a három árva fiú stb. A műfaj végigkíséri egész életművét, annak legfontosabb pontjain jelenik meg. Okai: a.) Alkotáslélektani ok: Arany rejtőzködő alkat, személyiségét mintegy elrejtheti a ballada epikuma mögé. b.) Eszmetörténeti, kultúrtörténeti ok: Petőfi és Vörösmarty halála után fölvállalja az alkatától idegen, de erkölcsi szempontból kikerülhetetlen feladatot, a nemzeti költő szerepét. Balladáiban a nemzeti megmaradás, helytállás és hűség problémáit fogalmazza meg. A bukás után a műfaj lehetőséget teremt ezek áttételes, ám kihallható megfogalmazására. c.) Poétikatörténeti ok: A kortársi megítélés a balladákat tartotta az életmű csúcsának, de már a XIX. század végén megfogalmazódott az a vélemény is, mely a balladákban a magyar líratörténet megkésettségét látta (lásd: Arany – Baudelaire párhuzam). Ez a felfogás erősödött fel a Németh G. Béla-iskola tanulmányaiban is, mely az Arany-balladákat az életmű második vonulatába helyezte. A balladák újraértékelése a Babits-kutatáshoz kötődik. Ekkor merült fel, hogy a balladák valójában túllépnek a romantika ihlet-költészetén, én-líráján, szerves forma elképzelésén, s Arany valójában kísérletet tesz egy objektív, tárgyias költészet létrehozására. Ezt jelzi a sokszor kimódoltnak ható szerkesztés, a szavak akusztikus és vizuális hatásának fölerősítése, a rendkívül sokféle verselés. Ily módon az Arany-balladák nem a megkésettség művei, hanem párhuzamosan futnak az európai líratörténet Mallarme, Rilke, T. S. Eliot, Ezra Pound nevével fémjelezhető vonulatával, melynek a magyar irodalomban Babits volt a képviselője és összegzője (Nemes Nagy Ágnes V. László elemzése). Arany balladakorszakai: 1.) 1847–48. Szalonta: Zömmel románcos balladák. A varró leányok (1847.): A ballada egyszerre bravúros és kiforratlan. Az egymás után megszólaló öt lány, ahogy közeledik a menet, úgy szolgál egyre több információval, egészen a tragikus zárlatig. Arany modern vágástechnikát alkalmaz, a későbbi balladákhoz viszonyítva viszont nem tudja művészileg megoldani az átvezetést, a történet keretbe helyezését. A méh románca Szőke Panni A tudós macskája Rákócziné 2.) 1852–57. Nagykőrös: Zömmel történeti balladák. Arany olyan szituációt választ ki a históriából, mely párhuzamba állítható a levert szabadságharc utáni állapottal, s rajtuk keresztül Arany feleletet adhat a kor problémáira. Legfontosabb témái: a zsarnokság, az elnyomáshoz való viszony, a zsarnokság természetrajza, a hazához, az eszmékhez való hűség, a költők és írástudók felelőssége. A balladák nagy része egyben lélektani jellegű is. Középpontjukban a bűn és bűnhődés problémája áll. A kérdés fölvetése és a probléma megoldása Aranyt a XIX. század második fele nagy orosz íróival rokonítja, elsősorban Dosztojevszkijjel és Tolsztojjal. Arany szerint a bűn magában hordozza a büntetést, mert a személyiség széthullásával jár. Ezt jelzik a balladákban a bűnösök víziói és hallucinációi. Dosztojevszkijhez hasonlóan vallja, hogy a polgári világ feladata nem az intézményesített büntetés, az erőszakra történő intézményesített erőszak válasz, hiszen meg kell szakítani az emberiség történetének, mint erőszakláncolatnak a folyamatát. A feladat az, hogy teret engedjünk a fölismert bűn után a bűnhődés folyamatának, biztosítsuk ennek lezajlását. (Ezt ismeri fel az ‘Ágnes asszony’-ban a bíróság, mikor szabadon engedik az asszonyt.) Szerkesztésre nézve többnyire skót–székely típusúak, gyakran tudatosan túlbonyolítottak, Babits szavával “iparművészeti remekek”. V. László (1853.): A két szálon futó apokrif történet a menekülés mozzanatában összetalálkozik, majd szétválik. A király menekülése kettős: a térben megtett útnál fontosabb a lelkiismeret elől való menekülés. Arany rendkívüli módon felfokozza a szavak akusztikai hatását, bravúrosan játszik a csönddel, a félcsönddel és a zajjal, egészen a mennydörgésszerű robajig. A lélektani hatást erősíti fel a scenírozás (=díszletezés), az éjszaka, mely szintén jelképes értelmű, mely a lélek sötétjére is utal; ugyanígy a vihar is, mely tárgyiasítja a belső lélekállapotot. A vers jambikus lejtése, a funkcionális helyeken ennek megváltoztatása is a drámai–akusztikus hatást erősíti. Ágnes asszony (1853.): A népi témához adekvát (=illik) a verselés, a felező nyolcas. Csak a refrént írja anapesztusokban, fölidézve ezzel az antik siratóénekeket. A refrén ily módon az egyedi esetet általános érvényűvé tágítja, könyörgéssé Ágnes asszonyért, az áldozatért és valamennyiünkért. Arany ily módon beilleszti balladáját az irodalom azon meghatározó vonulatába, mely szerint a művészet igazi célja a könyörgés artikulációja a kegyelem jegyében. A bűn értelmetlensége tükröződik a büntetés ill. a bűnhődés folyamat értelmetlenségében. Ágnes asszony a Danaida-sors megtestesítője és újkori példázata. De míg az antik monda alakjai föloldozást nem kapnak, a keresztény–kálvinista Arany világképében mi csak a bűnhődés fázisát, annak végpontjáig követjük nyomon, a lehetséges folytatás, a kegyelem gesztusa már túl van a vers világán. Arany kivételes lélektani hitelességgel ábrázolja az elme tisztánlátásáért folytatott küzdelmet, az állandó önreflexiót, mely paradox módon már szimptómája az elme megbomlásának. Hatásosan él a folyamat bemutatásában a poliszémák (=több jelentésű szó) és a homonímák (=azonos alakú szó) stilisztikai lehetőségeivel. Zách Klára (1855.): Hatástörténeti szempontból a ballada kísérteties rokonságot mutat Katona ‘Bánk bán’-jával. Erzsébet királyné alakjában ugyanazt a kettősséget látjuk, mint Gertrudiséban, az “úgy engedélyezem, hogy nem engedélyezem” magatartásforma megtestesülését. Valószínűleg nem csak véletlen egybeesésről van szó, hanem tudatos újrafeldolgozásról, hiszen a ‘Bánk bán tanulmányok’ után íródott. A ballada híven tükrözi Arany bűnkoncepcióját. Az erkölcsi törvény legkisebb megsértése is lavinaszerűen görgeti majd maga előtt a továbbiakat, szinte lehetetlen kilépni ezután a bűn ördögi köréből. A balladák sokszínűségét, formagazdagságát példázza az imitált, archaikus hang. Szondi két apródja (1856.): Az első két versszak az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók. Bravúros az anapesztusok használata. A versláb zeneisége a követ beszédének megnyerő dallamosságát hangsúlyozza, az apródoké a siratóénekekkel rokon. Arany ismételten felhasználja a poliszéma világképi lehetőségét: a kegyelem a török követ szájában a megkegyelmezést, az életben hagyást jelenti, Szondinál az Istenre való ráhagyatkozást és bizalmat. A walesi bárdok (1857.): Ferenc József magyarországi látogatásakor Aranyt is fölkérték üdvözlővers írására. Arany kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát. Nagy erővel ismétli meg a ‘Szondi két apródja’ üzenetét, a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsát. Arany az “adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery-i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi fel a Szózatot is. A hamis tanu Rozgonyiné Török Bálint Az egri leány Mátyás anyja Szibinyáni Jank Bor vitéz Pázmán lovag Both bajnok özvegye 3.) 1877. Őszikék: Előtérbe kerül a népi, misztikus, babonás motívumra való építkezés. Fölerősödik az erkölcsi szigor, s megjelenik a nagyváros-ellenesség, a polgári világból való kiábrándultság érzése. Tengeri-hántás (1877.): A népi témájú ballada sajátossága, hogy benne Arany a ballada műfaji keletkezéstörténetét is bemutatja; az elbeszélő feladata, hogy kukoricahántás közben szórakoztassa a résztvevőket, ugyanakkor erkölcsi tanítást is adjon a fiataloknak. A megesett lány konvencionális története Arany erkölcsi felfogásának szigorodásáról tanúskodik, s a bűnértelmezés a lavina-effektus már megismert módszerén alapul. A strófák 5. sora vagy jelképesen értelmezi a történetet, vagy kapcsolatot teremt a hallgatósággal, hangulatilag erősítve föl a történetet. A büntetés most is az elme megbomlása, a hallucináció és vízió, s ennek következménye a halál. Híd-avatás (1877.): A ballada alapját az a babona adja, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. Arany a polgári világ, a szabadverseny, a haszonelvűség korának kárvallottjait, seregszemléjét mutatja föl. A célnélküliség, az erkölcsi világrend megbomlása következtében értelmetlenné válik az ember élete, nemre és korra való tekintet nélkül. Stilisztikai bravúr, hogy minden egyes öngyilkosság egyedi módon ábrázolódik, s a haláltáncot idéző megoldásokban az utolsó megnyilatkozások az egész emberi sors tragikumát képesek felidézni. Vörös Rébék (1877.): A népi babonás, pogány motívumra való építkezés és a lélektani analízis pontossága egyszerre jellemző a balladára. Az erkölcsi világrend ill. a fölhalmozódott erkölcsi tapasztalat megsértése indítja el most a bűn lavináját. A bűn, a kísértés, a rossz tárgyiasul a varjúban, mely örökké az emberrel marad, reménytelen küzdelmet folytat az ember a tőle való megszabadulásért. Ezt jelzi a refrén mágikus ráolvasás jelleg, valamint az elbeszélő utalása: “Száll a lelke, vég nélkül”. Nyilvánvaló Vörös Rébék alakjában a poe-i tárgyiasító szándék, ill. a megalkotottságra való törekvés, a homonímákkal való játék, a szólások stb. Tetemre hívás (1877.): A bűn az élet játékként való felfogása, ezért bűnhődik Benő és Kund Abigél is. A bűnhődés folyamata, ill. a büntetés a korábbi balladáknak megfelelően történik. A történet nagyobb részét azonban az apa kérlelhetetlen igazságkutatása teszi ki, s e bizonyosságkeresésben hasonlóságot mutat fel fiával is. Talányos Arany viszonya az apához, hiszen értelmezhetjük úgy, hogy a világ nem épülhet bűnre, nem maradhat megtorlatlanul az erkölcsi világrend megsértése, ugyanakkor a se istent se embert nem ismerő magatartásban van valami démonikus és erkölcsileg kérdéses is. A Tetemre hívás az egyik legtudatosabban megalkotott ballada. A fölütés nem csupán a helyszín bemutatása és propozíció, hanem egyúttal dantei rájátszás is, az eltévedtség és zűrzavar tárgyiasítása is. A helyszín és a nevek kiválasztása az általánosító jellegen túl az akusztikus hatás függvénye, mint ahogy ezt erősítik a tudatosan kiválasztott régies kifejezések is. A vers zeneiségét az egyik legdallamosabb versláb, a daktilus biztosítja. Ezeket hol megtorpantja, hol fölgyorsítja Arany. Éjféli párbaj Lírai költészete a szabadságharc bukása utántól: Kettős indíttatású és motiváltságú költészet. Feladatának érzi, hogy mint nemzeti költő számot vessen a szabadságharccal, a bukás okaival, ugyanakkor hitet is tegyen a forradalom és szabadságharc eszméi mellett. Arany a kritikai számvetéstől reméli a nemzet megújhodását, kapcsolódva a magyar irodalomban és közgondolkodásban Kemény Zsigmond felfogásához és köréhez. (Kemény Zsigmond: Forradalom után, Még egy szó a forradalom után) Ezek a költemények a reformkor–romantika gondolati verseinek stílusában, eszköztárával készültek, némileg leegyszerűsítve a Gyulai Pál-féle népnemzeti iskola követelményeinek megfelelően. Arany másik törekvése a magyar líra megújítására vonatkozott. A személyes dalt, a romantikus énlírát akarta tárgyiasabbá, filozofikusabbá, bölcseleti érvényűvé tenni, kapcsolódva ezzel az európai líratörténet Poe, Mallarme, Rilke vonulatához. 1.) A számvetés versei a bukás után: Névnapi gondolatok (1849.): A szabadságharc elvesztése még elsősorban – a hatást teljesen még fel nem mérve – mint személyes veszteség jelentkezik a magáramaradottság lélekállapotában. Arany számára – s ez későbbi verseire is vonatkozik – Petőfi halála jelképezi az ország pusztulását. Emléklapra (1850.): A Szendrey Júliának címzett költemény, még mint a nemzet özvegyét említi az asszonyt, aki egyszerre éli át a személyes és a hazát ért fájdalmat. A párvers (A honvéd özvegye) már a Hamletből idézi a mottót: “Gyarlóság, asszony a neved!”. A románcos balladát idéző költemény kulcsmű, némi vadromantikus beütéssel, a visszatérő szellemalak mintha csak a ‘Szeptember végén’ zárlatát idézné. Koldus ének (1850.): A drámai monológ ill. szerepvers a tárgyiasítás eszköze. A művészi megoldás lehetőséget teremt Arany számára ahhoz, hogy a megcsalattatott honvéd szemszögéből értékelje a szabadságharcot. A bukás oka a széthúzás, a belső versengés, Kossuth be nem váltott ígéretei, s ez mondatja ki a fájdalmasan keserű konklúziót: “Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott”. Érdekes formai sajátosság, hogy az ’50-es években megnő Arany költészetében a refrénes versek száma. Évnapra (1850. március 15.): A konkrét élményt, ’48 március 15-ének gyors felejtését és megtagadását Arany a mítosz segítségével általános szintre emeli, a fájdalmat nem enyhítve ezzel, sőt fölerősíti a kiábrándultságot: “Az ember gyönge: félve néz feléd, / S mint egykor a tanítvány mesterét, / Nehéz időkben megtagad...” Letészem a lantot (1850.): Jellegzetesen katasztrófa utáni vers, mely időszakban kérdésessé, értelmetlenné válik a költészet. Az időszembesítő költeményben a múltat felidézve jellemzi a reformkori művészi törekvéseket, felidézve Petőfi alakját is. A művész és közössége összetartozását az egyik legrégibb és legkonvencionálisabb, ám mindig hatásos toposszal, a fa és levél összetartozásával fejezi ki. (Babits is egyik utolsó versében hasonlóan tragikus szituációban fordul – Aranyt is idézve – ehhez a képhez; címe: Ezerkilencszáznegyven.) Fiamnak (1850.): A gyermeki hit és biztonság utáni vágy szólal meg a versben, s a kálvinista Arany számára a vallás a megtartóerő. “S a butának sorsa földi éden.” Ősszel (1850.): A lélekállapot objektivizációja líra- és művészettörténeti allúzióval (=felidézés, rájátszás) történik. A winckelmanni görögségfelfogás szembesül a mcphersoni–ossziáni pusztulás-vízióval. Az európai kultúrtörténetben a XVIII. század második felében Winckelmann alakítja ki és máig hatóan kanonizálja a görög világ legfontosabb jellemzőit: a harmóniát, a szépséget és időt. Arany is ezt a felfogást közvetíti, mikor az ősállapot aranykori látványát tárja elénk. (Csak a XIX. század ’70-es éveiben történik újabb fordulat a görögség megítélésében, amikor Nietzsche ‘A tragédia születése’ című tanulmányában fölfedezi a dionüsszoszi elemet, a zaklatottságot és tragikumot.) McPherson zseniális hamisítványai korigényt és korízlést fejeztek ki: a pesszimizmust, a lemondást, a pusztulást. (Csak a XIX. század ’40-es éveinek végén állapították meg, hogy hamisítványok, ám ezt Arany még nem tudta.) A XIX. század Homéroszt és Ossziánt azonos értékűnek tartotta. A két világ szembeállítása alapvető toposzokkal történik: tavasz–ősz, nyár–tél, élet–halál. A magyar valóságra vonatkoztatva természetesen a reformkor és a katasztrófa szembeállításáról is szó van; általános érvénnyel pedig a természetes állapot és az egységet megbontó polgári világ antitéziséről. Családi kör (1851.): A hagyományos életkép műfaj a kis közösség, a család megtartóerejét mutatja föl, ám Arany érzékelteti azt is, hogyan tör be a külvilág az idillbe, s finoman jelzi a nagylány elégikusan megrajzolt alakjával az idill törékenységét is. A ‘Koldus-ének’ béna harcfija folytatja a versben monológját. Arany stilisztikai bravúrral mutatja be az elnyugvó esti környezetet, a külvilág mozgásának lassú megszűntét, majd a család elszenderedését. Széchenyi emlékezete (1860.): 1860. április 8-án oltotta ki életét Széchenyi, s az Akadémia Eötvös Józsefet ill. Arany Jánost kérte föl emlékbeszéd ill. emlékvers megírására. Az ünnepséget október 13-án rendezték az Akadémián. Az emlékvers, a dicsőítőének (=panegyricus) és a sírvers (=epitáfium) sajátosságait egyesíti. A műfaji követelményeknek megfelelően idézi fel Széchenyi tudományos és közéleti tevékenységét, utal a munkásság egy-egy állomására: a folyószabályozásra, Pest arculatának megszabására, szállóigévé vált mondásaira. Az emlékezés természetrajzának megfelelően az utókor biztatásával zárja költeményét, s így a vers íve az elégiától az ódáig tart. Rendületlenül (1860.): Arany a ‘Szózat’ kategórikus imperativusát idézi, s a hazához való viszony különféle módozatait vizsgálja. Az egyetlen lehetséges magatartás az erkölcsi parancs feltétlen, latolgatást és önérdeket nem ismerő betartása. Magányban (1861.): A kétség és remény, a reménytelenségben is biztos jelen és az esetleges reményében is bizonytalan jövő közti lélektani küzdelem kifejezője a vers. Arany rendkívül árnyalt, bölcseleti alapozottságú történelem-szemléletében az ember történelemalakító lehetősége és a történelem önfejlődése együtt van jelen, s csak e kettősség felismerése adhatja meg az ember illúzióktól mentes, mégis biztató reményét a jövőre vonatkozóan. 2.) Arany lírai költészete a személyiség problémáiról, kísérlet a filozofikus, tárgyias líra megteremtésére: Kertben (1851.): A reformkori népiesség ill. a népnemzeti iskola kedvelt műfaját, az életképet emeli filozofikussá, az esetleges látványt a világ általános törvényszerűségévé tágítja. A sugallt üzenet – mely szerint a világnak nincs célja, értelme az önérdeken és önhasznon kívül – a pozitivisták felfogásával mutat rokonságot, előrevetítve a szociál-darwinizmus “küzdelem a létért” elvét. Az életkép azonban behatárolja az üzenet lehetőségét, Aranynak a vers utolsó két versszakában értelmeznie kell a látványt, s kissé didaktikusan lezárni a verset. Másrészt szűknek érzi a kert-allegória konnotációját, s ezért némileg idegenül beemeli a versbe a bálterem-hasonlatot is. Visszatekintés (1852.): A művészi és emberi útkeresés verse. Antropológiai szempontból a félig leélt élet fájdalma szólal meg, a teljességgel föl nem vállalt élet elégikus szomorúsága. Mindezt fölerősíti a tudatos rájátszás: “az emberélet útjának felére”. Művészi szempontból a szerencsés költői megoldások keverednek közhelyszerű fordulatokkal. A föl nem vállaltság, a bizonytalanságérzet jelentkezik a zárlat betét jellegében, mely emberileg igaz lehet, művészileg azonban nem következik az előzményekből. A lejtőn (1857.): Két irodalmi rájátszás fogja keretbe a verset. Poe ‘A holló’ című költeménye nemcsak a nyitókép hangulatát adja meg, hanem az amerikai költő önértelmezését is átveszi Arany, hiszen ezzel indítja az emlékezés folyamatát. A zárókép Ophelia öngyilkosságának képét idézi. Arany felfogásában – hasonlóan a Hegel utáni filozófusokhoz – az emberélet nem célelvű, hanem bizonytalanságba bukó, kétségekkel teli, összefüggésben az egység szétesésével, a transzcendencia kétségessé válásával. Arany itt tudja először megvalósítani új verseszményét, az elégikusra hangolt filozofikus dalt. Az örök zsidó (1860.): Arany a XIX. század második fele tragikus élményét tárgyiasítja az irodalom középkortól használatos toposzával, a bolygó zsidó képével. Az élet értelmének és a célelvűségnek, a megérkezettségnek kétségessé válásával egzisztenciálisan értelmetlenné válik a belső parancs (“Tovább! tovább!”), s a bizonyosság hiányában a remény és illúzió is alig marad meg az ember számára. A tárgyiasított drámai monológot, az allegorikus létértelmezést Arany – némileg fölöslegesen – személyessé teszi a zárlatban. A verset több értelmező a balladákhoz sorolja. Az elhallgatás évtizede: Bár 1863-tól megfigyelhető a lírai költészet háttérbeszorulása, a több mint 10 éves elhallgatást lánya 1865-ben bekövetkezett tragikus halálához köthetjük. A személyes gyász arra figyelmeztet, hogy a művészetnek megvan a maga határa, s van emberi érzelem, fájdalom, mely túl van az ábrázolhatóság és kifejezhetőség körén, melyet nem lehet artikulálni, műalkotássá rendezni. Ezt bizonyítja nagy erővel az 1866-os ‘Juliska emlékezete’ című töredékhez illesztett megjegyzés: “Nagyon fáj! nem megy!” Az évtizednyi korszak verstermése főleg töredékekből, személyes indíttatású alkalmi versekből és “akadémiai papírszeletekből” áll. Jókai visszaemlékezése szerint a hosszú ülések alatt a festőnek készülő regényíró karikatúráit küldte a költőnek, Arany pedig epigrammákkal válaszolt. Az elzárkózást motiválhatta az is, hogy ’65-ben Eötvös József ajánlására Aranyt választották az Akadémia főtitkárává, s a hivatali szerepet sem tartotta összeegyeztethetőnek a lírai költészettel. A fragmentumok (=töredék) beemelése az életműbe az 1970-es évek második felétől történt a magyar líratörténet folyamatában. A Németh G. Béla-iskola felfogása szerint a töredékek az eszmei bizonytalanság és kétség hordozói, “az el nem ért bizonyosság” kifejezői, s így az Arany-életmű egyik legértékesebb részét képviselik. Szülőhelyem Akadémiai papírszeletek II. (1865.): A nyelvvel ill. a rím abszurditásig vitt játékával majd Kosztolányi költészetében találunk példát, az Esti Kornél rímeiben. Juliska sírkövére Juliska emlékezete Vágy Intés A csillag-hulláskor (1867.): Aranyt Ferenc József csillagkereszttel akarja kitüntetni. A költő csak Eötvös biztatására fogadja el a rendjelet. Mondacsok II. Az Őszikék lírai termése: Őszike: “arasznyi, virágos növény” ill. az utolsó fészekalja csirke. Arany megszabadul az Akadémiától, anyagi helyzete rendezett, a Gyulai Páltól még a ’60-as években kapott ún. Kapcsos könyvbe írja versciklusát, melyet eredetileg nem szánt kiadásra. A költemények nagy része a Margit-szigeten készült. A ciklus eszmei, világképi jellemzői: 1.) A számvetés és létösszegzés kényszere, ill. ebből fakadóan a félig leélt élet gondolata 2.) Nagyvárosellenesség 3.) Együttérzés a polgári világ kitaszítottjaival 4.) A gyermekkor és a szülőföld nosztalgikus és bölcseleti érvényű felidézése Stilisztikai, poétikai jellemzők: 1.) A személyesség előtérbe kerülése a tárgyiasító szándékkal együtt 2.) Az elégikus dal meghatározó jelenléte 3.) A zsánerkép, mint a tárgyiasítás eszköze 4.) Önironikus hangvétel 5.) Stilisztikai egyszerűsödés 6.) Modern stilisztikai eszközök megjelenése; pl.: az impresszionisztikus képalkotás és a szimbolisztikus ábrázolás A lepke (nyitóvers) (1877.): A piktúra ill. zsánerkép önarcképi érvényű; a védtelenség, a kiszolgáltatottság, a világra való ráhagyatkozás, a földközeliség jelképe. A tekintet az égről a földre irányul a végső bizonyságot keresve. Egyszerre tárul elénk a lepke leírása és a leírónak a lepkéhez való viszonya, kölcsönösen értelmezve és karakterizálva egymást. Epilogus (1877.): A cím többnyire epikus vagy drámai alkotások cselekménylezárása utáni utószót jelöli. A meghatározás egyúttal a verstípust is megadja, időszembesítő és létösszegző költeményről van szó. A három idősíkot a még, már, most időhatározószók is jelzik. Az első öt versszak múltba tekintése a sztoikus magatartásforma dicsérete; a második világtól való elzárkózást, mint vállalható és pozitív életlehetőséget mutatja be. A következő öt egység az előzőkben megfogalmazott csöndes magabiztosság után a kétség kifejezője. A lírai én a “nem azt adott, amit vártam” kitétel után felsorolja a második világ által nyújtott értékeket, s egyúttal el is utasítja őket. A kulcsszó Arany önértékelésében a “félbe’–szerbe’”, mely a félig leélt élet önmarcangoló vádja. A gondolat már az ’50-es évek lírájában is jelen volt Aranynál (Visszatekintés), s most az Őszikék önironikusan fájdalmas rezignáltságának meghatározó kifejezője lesz. A harmadik egység a legfőbb érték, az alkotómunkában kiteljesedő élet vágyát jelzi, de már a lemondás gesztusával az idő visszafordíthatatlanságának tudatában. Az Epilogus egyetlen problémás pontja az életkörülményekre való hivatkozás, mely mintegy felmentést is ad a lírai én számára. A műfaj a kései Arany számára oly kedves elégikus dal. A dalformához szervesen illeszkedik a népdalokban, virágénekekben használatos metafora (rab madár) záróképként történő alkalmazása. Vásárban (1877.): Arany beépíti versébe, sőt versszervezővé teszi az önkéntelen emlékezés bergsoni tételét, melyet a francia filozófus majd csak a századfordulón ír le. Az alföldi szekér látványa az önazonosság problémáját veti fel Arany számára: a természetes közegéből kiszakított ember újragondolja életét, melyet éppen az identitás hiánya miatt állandóan a kétség és bizonytalanság kísért. A költemény másik problémája a falu és a város, természetes közeg és civilizáció szembeállítása. Arany számára a kérdés elsősorban erkölcsi, hazája megújulását a parasztságtól, a vidéktől reméli. Ezt a reményt jelzi a pirosló új búzamag szimbólummá emelt metonímiája. Tamburás öreg úr (1877.): A zsánerkép hagyományos műfaja az időből kiesett, a haszonelvűség világában a helyét nem találó embert rajzolja meg jelképes erővel; egyúttal önironikus önarckép is. „A hazáról” (1877.): A kiegyezés korának liberalizálódó és demokratizálódó viszonyai között újra meg kell tanulni a hazához való viszonyt. Arany a felelős értelmiségi örök kétségét fogalmazza meg a demokráciával és szólásszabadsággal kapcsolatban. Mindvégig (1877.): Az utolsó ars poeticák egyike. Az egységes világkép felbomlásával a haszonelvűség, az indusztria korában a költő újra megfogalmazza a költészet feladatát, s a versírást tartja az egyetlen megtartó értéknek. A legszemélyesebb költészet is rájátszásokat, allúziókat tartalmaz: Arany a Himnuszt és Petőfi-verseket idéz. A régi panasz (1877.): Bár nem szükségszerű, hogy egy költői pálya esztétikai szempontból egyenes vonalúan íveljen felfelé, s nem szükségszerű, hogy a művészileg legkiérleltebb művek az életút végén szülessenek, a magyar költészet mégis gyakran hitelesíti ezt a vélekedést. A kései költemények két legfontosabb jellemzője a nyelvi–stilisztikai–retorikai egyszerűsödés, illetve az alapkérdésekre való hangoltság, akár a személyiségre, akár a közösségre vonatkozóan. A ’70-es évek második felétől a magyar költészetben a polgárosodás megerősödésével háttérbe szorul a közösségi költészet, s az individualizáció felgyorsulásával megkésettnek tűnhet mindaz, aki gondolkodásában túllép az egyénen. Arany valójában az ’50-es években megkezdett témakört újítja fel, amikor a belső széthúzásból következő történelmi úttévesztésről beszél, s az önérdeken alapuló hazaszeretet helyett a reformkor tevőleges patriotizmusát helyezi előtérbe. Sejtelem (utolsó lírai verse) (1882.): Az elmúlás tragikumát a szerves élet és szerves halál gondolata oldja, beleértve a gondviselésbe a világ felfoghatatlan célszerűségébe vetett bizakodást is. Az elbeszélő Arany – Toldi trilógia: Az életmű kezdetén megtalált hős mint problémahordozó alak végigkíséri Arany pályáját. 1846-ban a Kisfaludy Társaság hirdetett pályázatot, melyre magyar és történelmi témájú elbeszélő költeménnyel (költői beszély) lehetett indulni. Már a pályázat is megemlítette Toldi nevét. Aranyt a választásban motiválhatta, hogy Szalonta és környéke Toldi-birtok volt. A környéken népballadák, népmondák őrizték a valós történelmi alak emlékét. Arany alaposan tanulmányozta Ilosvai históriás énekét, és felszabadítólag hatott rá Petőfi ‘János vitéz’-e. A gyakori epikus hasonlatok a homéroszi eposzokat idézik. Az Előhang látomássá bővítése a romantikus eposzok sajátossága. Hatott még a történetbonyolításra Shakespeare ‘Ahogy tetszik’ című komédiája, ahol Olivér, a báty tudatlanságban hagyja öccsét, Orlandót. 1827-ben jelenik meg a Toldi; Aranyt egy csapásra az irodalom első vonulatába emeli. Az elbeszélő költemény a kor legfontosabb problémáit érinti, a főhős a nemzeti értékegyesítés jelképévé válik. A nemesi származású, de paraszti körülmények között élő Miklós felemelkedése az érdekek kibékíthetőségét, a nép nemzetté válását is szimbolizálja. A mű világképének egyértelműsége és optimizmusa háttérbe szorítja a felmerülő problémákat: gyilkosság, hirtelen harag, az önkontroll hiánya, az ész és érzelem kettősségéből az emóció primátusa (=az érzelem elsődlegessége), a tettek kontrollálatlansága, másrészt a főhős sokszor hangsúlyozott “gyermek volta”. Toldi estéje: Keletkezéstörténet: Arany 1847–48-ban írja a Toldi estéjét, s ’48 nyarán azt tervezi, hogy ponyván kiadja együtt a két művet. A történelmi változások ezt meggátolják, ugyanakkor a Toldi estéje világképe és hangneme nem is illett a forradalom és szabadságharc felfokozott hangulatához, törekvéseihez. Csak a ’60-as években került sor kiadására. Világképe: Arany számára rendkívül hamar kétségessé válik az az optimizmus, melyet a Toldi sugall. A mű alapkérdése, hogy a nemzetté vált nép a fejlődés melyik útján járjon. Míg a Toldiban a főhős a maga ellentmondásosságával is egymaga képviselte a választ, a második részben az öreg Toldi már csak a lehetséges alternatíva egyik ága: a.) Toldi szerint meg kell őrizni nemzeti identitásunkat; a nemzeti önfejlődés és az európai fejlődés kettősségéből az előbbit kell választani. b.) Az udvar szerint akár a nemzeti sajátosságok rovására is a kulturális és erkölcsi modernizációt kell szorgalmazni, s ezen az úton a nemzeti jelleg csak felesleges, megmosolyogni való, ballaszt. Arany az ún. kritikai kiegyenlítődés elvét vallja, s ezt Lajos király képviseli. A nemzeti jelleg és az európai fejlődés és kultúra nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. A világkép árnyaltabbá válásával megváltozik Arany viszonya hőséhez. Az ábrázolási mód immáron kettős: ironikusan ábrázolja a világból kiesett, a világtól elzárkózó, Don Quijote-típusú Toldit (lásd: Budára való felvonulás), de elégikusan szól mindazon értékekről, melyeket a hős képvisel (bátorság, nyíltság, hazaszeretet). Az árnyalt koncepció már nem szorítja háttérbe Toldi jellemének árnyoldalait: a hirtelen harag és (az ebből fakadó) gyilkosság, az erős érzelmi beállítottság nemzetkarakterológiai jegy lesz. Verselés: vitatott. A hagyományos felfogás szerint felező tizenkettes; az újabb kutatások szerint szimultán, trocheikusba játszó. Toldi szerelme: Már Petőfi unszolta a trilógia középső részének megírására. Arany többször belekezdett (Daliás idők, Első dolgozat, Második dolgozat), de a végső változat csak 1879-ben készül el. A legnagyobb nehézséget az ún. “epikai hitel” hiánya okozta. Ilosvaitól is csak a fiatal-és öregkori párbajra történik utalás, illetve az itáliai hadjáratra. Arany önmaga számára is megnehezítette a feladatot, amikor az első Toldi zárlatában Toldi nőtlenségéről is írt. A történeti és mondabeli tények hiánya kihat a műfajra is: az eposzi tervet elvetette, s a magánélet tragikus fordulata a verses regény műfaját követelte. A rendkívül szerteágazó, sok epizódra tagolt cselekmény középpontjában – a kor kihívásának is megfelelően – már nem a nemzeti kérdés, hanem a személyiség problémája áll. A kései Arany világképének megfelelően az eljátszott boldogság, a személyiség lényegét eltakaró hamis szerep, az élet játékként való felfogása kerül előtérbe. Az ifjú Toldi, barátja Tar Lőrinc nevében és fegyverzetében vesz részt a Rozgonyi Piroska kezéért megrendezett lovagi tornán. Amikor győz, tudja, hogy másnak nyerte meg a boldogságot. Játékként fogta fel az életet, s eljátszotta boldogságát. További sorsa kezdetben menekülés Piroska emléke elől, majd a vágy Piroska közelébe űzi, megöli a méltatlan Tar Lőrincet (veri a feleségét), s ezzel végleg eljátssza Piroska kezét. Ez az anyag az érttségiben is benne van.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszi

(Szerkesztőség, 2009.03.05 19:09)

Köszi!

oldal ajánló!

(kimi342, 2008.12.21 13:16)

Nagyon jó az oldal! :)
Láttogassatok el az én oldalamra!
www.fiestaonline.eoldal.hu

Anastasia Linia Prower

(oldal, 2008.03.23 18:55)

jó az oldal! de kérlek látogass el az én oldalamra is!!!! címe: www.anastasialiniaprower.eoldal.hu

..................szia

(németh marcell, 2008.01.05 14:57)

bocs hogy nem olvastam el!